Ha a magány
nem lenne egy érzés,
hanem egy szikla,
s az emlékezet
egy pipacsszegte rét,
s a világ közepe állna
illatozó hegyként,
hol törpék, óriások s
minden egyéb lény
ropná velem a könnyek táncát,
a boldogságét és az örömét,
lehúnyt szemmel forognék én
tárt karokkal árnyaim körül,
s fogadnám ott, mi reám vár
a múltban s jövőben egyaránt.
A folyó
… mely sodor és akar,
magával ragad, hordoz,
s ha gátnak ütközik,
áttöri hamar!
Majd medrét vesztve
zuhan, oszlik szét,
hova torkolhat?
Keresi a tengert,
szívdobogásom
mellkasomban
ide oda reped …
Manna
Van, aki rí, mert nem értik,
S van, ki fél, ha megértik.
Van, aki mondja, hogy szeret,
S van, kinek terhes a szeretet.
Van, aki ölel, de kapaszkodik,
S van, ki ölben ragaszkodik.
És kérditek, mi van velem?
Én éhen halok, ha nem szerethetek.
Az adomány
… önelégült keggyel nyomta kezembe a nedves homokkal teli csuprot és mondta „Igyál!“. Szemébe néztem, pillantása mélyén tiszta vizet reméltem, de csak homokszem csillogását leltem.
Kinek mi a víz s mi homoktenger …
Metamorfózis
Naponta születek s rugaszkodom az életnek.
Naponta bontom lelkem s hullok szét rémülten.
Naponta állok fel s zuhanok a mélybe féktelen.
De a napok száma véges, a léthatár,
Az átléphetetlen szél, a báb a vég,
S csak az újjászületés az igaz cél.
Félholtan hál a cseppfolyóssá vált lélek,
A fényremény álmában tűnődve lebeg,
S feledi a helyt, hol vakít a sötétség.
Életem lelkem árnyéka testemen …
De ívfényként gyulladok, pólusaim égnek!
Tárom sziporkaszárnyam! Lobbanok, lebbenek!
S hitem reménye súgja csendesen,
Hogy most egy világra érkezem,
Hol nem bántanak, kik nem értenek.