Ha Istenhez lehetne egy kérésem,
azt kérném tőle szerényen,
engedje meg,
tolhassam arrébb az eget.
De ám mit is várnék,
mit tárna elém rebegö fénysugár?
A poklot magát,
mint földi paradicsom sorvadta után?
Vagy mégis Isten trónját?
Ha az eget arrébb tolhatnám,
csupán egy vágyam lén, hogy láthassam,
csak van még mögötte remény.
Látlak, …
… ahogy lesed az eget,
s látlak, ahogy lelked remeg.
Látlak, ahogy elméd értelmet keres,
s látlak, ahogy imára emeled kezed.
Látlak, ahogy lázadsz a magány ellen,
s látlak, ahogy zenére ring a tested.
Látlak, ahogy boldogság repeszti melled,
s látlak, ahogy bánat roppantja hited.
Látlak, hisz én teremtettelek,
ember látlak, ahogy lesed az eget.
Fülbevaló
Ölelésben a magány csak pillanatig hervad,
s taszitás után örök bánatlepel marad.
Ám szeretettől boldogság fénye gyullad,
s létestén bágyadt szív is emléktűzre fakad.
Isten bocsássa meg vétkeimet!
E szavakkal kelek minden reggel.
S aztán kérdem, hisz melyeket is,
tán oly sok nincs, mit elkövettem?
Vagy azokat, melyeket eddig még nem?
Igen, s vak rettegéssel ezek töltenek el.
Méné, tekel…
…
„Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
e korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.“
Karinthy Frigyes
De mégsem! Hisz szebb, mint e lét, nincsen nékem.
S ha embernek vallom magam,
mit teszek hittel, míg el nem ér a végem,
akkor a világot formálom szívem melegével!
Hamis? Mikor nem volt az? Megcsal?
Annál erősebb a hűségem!
Én