Humanitas!

Wie soll ich es in Worte fassen, was mich umgibt wie ein amorphes Feld von reglosem Schrei?

Es kommt aus dem Blick der alten Frau von nebenan, vom verlorenen Kinde alleine im Wald, vom Junkie, der unter der Brücke lallt, hochgewürgt aus tausend Kehlen in Kriegen, von vielen, die es begraben in Schoßen von Ungeliebten, oder von denen, die nur ihre Habseligkeiten umarmen in der Bahn. Es ist der Schmerz, den man nicht beschreiben kann, dessen Ort man nicht kennt, weil es weh tut überall, wie die nachletzte Luft, wonach man sich zuckt, doch nicht in der Lunge, im Herzen brennt es nach dem veratmeten Glück.

Man kann daran sterben. Es ist die Einsamkeit.

A kérdés

Embertársam az ég boltíve alatt
Mondd el nékem, mi egy gondolat!
Honnan jön és hová illan vágta hevén,
vagy csak balgán lapul elmém szegén?
Tán egy pihetompa, döbbentlomha,
halványtarka kény?
Vagy mégis szűz szenvedély,
egy árnyaszegett sziporka fény?
Kísér-e rekkenésig s erővel tölt,
Vagy lankánlassan végül romba dönt?
S ismerem-e őt, mint önmagam,
Vagy mégis idegen minduntalan?

DIE Frage … 23. Dezember 2021

Az idegen

vak világban járva,
élete a múlt délibábja,
idő múlása lomha lépte
helyben bugdácsoló vágta,
bánatbogáncsok tépik,
a jelen lánca rántja,
s a jövő ege súgja,
ne nézz hátra!

Boldogság

éjcsend ölében lepleink egymásra vetve oázisunk velünk fedve kezem nyugszik testeden feléd hajtom fejem homlokom a tiéden nyelem leheleted selymes ölelése ringatja lelkem templom harangja csendül s te összerezzensz átölellek gyöngéden símogatom fejed minden rendben súgom a lidércet elkergettem egymáshoz símulva lelkünk hancúrozik álomország fényében boldogságunk árny nélkül ragyog itt vagyok veled s te minduntalan lélegzed belém az eget

Glück … 26. Dezember 2020