Látómező

Ha nem lenne
a magány egy érzés,
hanem egy szikla,
s az emlékezet
egy pipacsszegte rét,
s a világ közepe állna
illatzó hegyként,
hol törpék, óriások s
minden egyéb lény
ropná velem a könnyek táncát,
a boldogságét és az örömét,
lehúnyt szemmel forognék én
tárt karokkal árnyaim körül,
s fogadnám ott, ami reám vár
a múltban s jövőben egyaránt.

Ezek nem az én szavaim,

… hanem a tiédek,
egy dal,
egy fájdalom,
egy ének.
Emlékezz arra,
mit sosem tudtál,
de nem feledtél,
egy időre sem tettél!
Hát mi egy gondolat?
Egy átmeneti sík,
ahogy mondod,
előjáték az érzéstől
a test felé
egy sugallat …

Csak egy dal

Ha tudnám,
a láthatárt arrébb tolnám,
s a szivárványt fölé vonnám.
Ha tudnám,
az időt vezényelném,
s életem szelét hátra vetném.
Ha tudnám,
csak téged keresnélek,
s kezed az enyémbe tenném.
De mindezt nem tudom,
ezért az angyalokat kérem,
heges szívem írral fedjék,
írral fedjék.

Az idegen

vak világban járva,
élete a múlt délibábja,
idő múlása lomha lépte
helyben bugdácsoló vágta,
bánatbogáncsok tépik,
a jelen lánca rántja,
s a jövő ege súgja,
ne nézz hátra!