Kezemmel etetlek
Lelkemmel táplállak
Szívemmel ölellek
Karommal tartalak
Szirmok imája
Egy virág, kit vázába tettek, s későn jő rá, hogy már rég levágták, először nyílik és ragyog, s majd hervad s végtéig remél.
Megállt az idő
Rohanva telik!
A múlt a jelen,
S nincs már jövő.
Bágyadt emlékek,
Hamis fények!
Kis gyertyaláng,
Tiszta lélek.
Hol rebegsz?
Vakít a sötétség!
Befelyezetlen gondolat
Ha Istenhez lehetne egy kérésem,
azt kérném tőle szerényen,
engedje meg,
tolhassam arrébb az eget.
De ám mit is várnék,
mit tárna elém rebegö fénysugár?
A poklot magát,
mint földi paradicsom sorvadta után?
Vagy mégis Isten trónját?
Ha az eget arrébb tolhatnám,
csupán egy vágyam lén, hogy láthassam,
csak van még mögötte remény.
Látlak, …
… ahogy lesed az eget,
s látlak, ahogy lelked remeg.
Látlak, ahogy elméd értelmet keres,
s látlak, ahogy imára emeled kezed.
Látlak, ahogy lázadsz a magány ellen,
s látlak, ahogy zenére ring a tested.
Látlak, ahogy boldogság repeszti melled,
s látlak, ahogy bánat roppantja hited.
Látlak, hisz én teremtettelek,
ember látlak, ahogy lesed az eget.