Ölelésben a magány csak pillanatig hervad,
s taszitás után örök bánatlepel marad.
Ám szeretettől boldogság fénye gyullad,
s létestén bágyadt szív is emléktűzre fakad.
Isten bocsássa meg vétkeimet!
E szavakkal kelek minden reggel.
S aztán kérdem, hisz melyeket is,
tán oly sok nincs, mit elkövettem?
Vagy azokat, melyeket eddig még nem?
Igen, s vak rettegéssel ezek töltenek el.
Méné, tekel…
…
„Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
e korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.“
Karinthy Frigyes
De mégsem! Hisz szebb, mint e lét, nincsen nékem.
S ha embernek vallom magam,
mit teszek hittel, míg el nem ér a végem,
akkor a világot formálom szívem melegével!
Hamis? Mikor nem volt az? Megcsal?
Annál erősebb a hűségem!
Én
Ívfény
Boldog kisülésed egy villanás, ősi hevülés,
De ellenpólusod nélkül benned még remény sem ég,
Csak gondolatként rekedsz egy érzés peremén,
S mégis, lobbanásig feszülve érzed, ez nem a vég!
Re cor dare
Öleltem
tiszta szívből
engedtem.
Szerettem
tiszta szívből
lebegtem.
Elestem
tiszta szívből
remegtem.
Vesztettem
tiszta szívből
véreztem.
Felkeltem
tiszta szívből
nevettem.