Naponta születek s rugaszkodom az életnek.
Naponta bontom lelkem s hullok szét rémülten.
Naponta állok fel s zuhanok a mélybe féktelen.
De a napok száma véges, a léthatár,
Az átléphetetlen szél, a báb a vég,
S csak az újjászületés az igaz cél.
Félholtan hál a cseppfolyóssá vált lélek,
A fényremény álmában tűnődve lebeg,
S feledi a helyt, hol vakít a sötétség.
Életem lelkem árnyéka testemen …
De ívfényként gyulladok, pólusaim égnek!
Tárom sziporkaszárnyam! Lobbanok, lebbenek!
S hitem reménye súgja csendesen,
Hogy most egy világra érkezem,
Hol nem bántanak, kik nem értenek.