Veröffentlicht am von Stefan

Schrödingers Ampel

Heute früh im Auto …

Ich biege links ab, meine Ampel steht auf Grün. Ich sehe vorne, dass auch die Fußgänger Grün haben. Von links hinten kommt ein junger Mann mit einem Hund, er überquert die Straße, ich halte an, er geht vorbei. Vorne rechts steht eine junge Frau und tippt geschwind in ihr Handy. Sie blickt auf, dann den Mann an, der die Straße eben überquert hat, und schüttelt unverhohlen missbilligend den Kopf, gucken, schütteln, immer und immer wieder. Sie steht da, geht nicht über die Straße. Ich stehe auch, warte. Warum bewegt sie sich nicht? Für sie ist es ja grün. Dann schaue ich über meine Schulter nach hinten. Auf der anderen Straßenseite, also die Ampel, die sie sieht, steht auf Rot.

Bin erstaunt und erkenne, alle hatten recht, doch die äußeren Umstände haben die Frau „veranlasst“ eine unreflektierte, felsenfeste Meinung zu bilden und den Mann zu verurteilen. Warum hätte sie auch Zweifel haben sollen? Jedoch weiß ich, und zwar in dieser Konstellation nur ich, dass die Ampel defekt ist.

Sie ist Beobachter, er ist Beobachter, für sie ist die Katze in Schrödingers quantenmechanischem Gedankenexperiment tot, für ihn lebendig. Nur ich kenne die Zwischenwelt von „sowohl – als auch“. Aber wer ist denn dieses „Ich“ in meiner Geschichte, in meinem Leben, in den Leben aller? Denn alle glauben etwas zu wissen, gefangen durch die eigene Wahrnehmung der Sinne oder des Geistes mit all seinen überheblichen Schlussfolgerungen. Wer sitzt für mich im Auto und sieht die ganze Geschichte? Warum sagt er nichts?

Veröffentlicht am von Stefan

Circulus amoris

Die Schöpfung entstand,
weil Gott erkannt hat,
dass er unwichtig ist.

Erst wenn man erkennt,
wie klein man ist,
zündet sich in einem ein Licht,
das alles durchflutet.

Gott wird geboren,
und der Kreis schließt sich.

Veröffentlicht am von Stefan

Zöld csillag

Valamikor 1988/89-ben egy kaszárnyában

Álmodtam egy álmot. Neked álmodtam.
Különös jelenés tűnt fel szemeim előtt.
A valóságnak vagy talán az igazságnak egyik megnyílvánulása.
Éreztem, nem alszom, de tudtam, most szabadjára kell engednem
elmém madarát, hogy szállta határtalan egekbe röpítse.
Boldogan kiszabadúlva kalitkájából sebes suhanással elhagyott,
féltő börtönéből kirepült. Magasra szállt, oly magasra,
hogy csak égi rajzainak dalát pillanthattam, távolról felém kűldve.
A mennyei minták sokasága öntött el, feldúlt, mert csak megjegyezni,
de nem érteni voltam képes őket. Követségükből éreztem nekem
szólnak, de mérhetetlen őszinteségük önzetlenségre
kényszerít, arra, hogy szerelmes lelkem védett titkát kiszolgáltassam.
A varázsban, melyben fekve gyönyörködtem, hirtelen egy
sivatagi tájon találtam magam. Végeláthatatlan bénultságban
hullámzó homoktenger öntötte el szemeim. Magamnak bátorságot
gyűjtve körülnéztem és csodálkozva láttam, egy úton állok,
egy kövekkel szegélyezett, de ugyancsak homokkal borítottan.
Nyílegyenesen hajlott a látóhatár derekára mindkét irányban.
Az ég szintén homokszínűen aranylott fölöttem, rajta ez út
tükörképével. Mint lencse szélei összeérintik egymással a
görbűlt felületeket, úgy ért össze a két út a végtelenben.
Nem tudam hogy kerűltem ide s meglepve vettem észre, hogy
alkatom nem is emberi. Tudatom előtt teremtödtem, mint minden
e világon, nem tudhattam hát honnan jövök, ám egy úton
voltam, biztonságban, irányban mozogva, haladva. Egy
homokszem voltam, egy a milliomok közül, formátlan formával
elvegyűlve a többiek között.
Sodródtam az úton, magával ragadott az ár, az örök
mozgás. Alattam utamon fölöttem láttam magam ütődve
többiekhez, surlódva s hevűlve, egyre forróbban, rohanásban
száguldva, őrűlten vetődve, görögve, mígnem izzásom
elviselhetetlenné vált. Levegő után kaptam, életem után. S
tán mintha világra jöttem volna, de úgy is volt, emberré
lettem. Tünemények tűntek fel előttem.
Szerelemgubók gurúltak az úton, egymást emberek
átkarolva, ölelve, szorítva. Gördülésükbe olykor ám ék
roppant, kinyújtották kezüket egymás ellen, el egymástól,
bukdácsoltak, végül elváltak egymástól, s felállva lehajtott
fővel bandukoltak, saját árnyékukat lepelként magukra borítva.
Ekkor vettem észre fejem felett játszó, szomorúan
vakító csillagok reptét. Tünemények, varázslatos fények,
izzástok nem bírván, homokszemből egyből ragyogássá lettetek.
Vágyatok a légre a léttől megkímélt bennetek, s e matéria
első vétele se fájhatott nektek, mert gyorsabbak voltatok s
emberré nem lettetek, de olyanná, mit ember irígyel s fél, ám
megragadni kíván. Testetek érzem ragyog, boldogít s
megrendít. Nem bírom legyűrni a kényszert, így elszántan s
merészen ám kezemmel reszketve megragadok egyet, épp mely
legközelebb tűnik körülöttem s mintha kínálná magát akad
markom bilincsébe. De ekkor remegő taszítást érzek s
tenyereim boltíve gyengűlve hasad, erőm elhagy, felszakad
újjaim börtöne. A fény mint sóhaj kilibben, utat vág lelkemen
át, sajgó s lüktető sebet, mely valóban tenyeremből lelkembe
vezet, hol a felvert porból szózat keletkezik. Értem e
szavakat s fájnak nekem. A felkavart iszap vérrel keveredik,
befeketíti azt, s mocskos nyálka e helyben visszamarad. Ám a
vér útján lüktetve továbbhalad, rekedni nincs ideje, neki
tombolni, zúzni, ölni s rombolni nem múltat ápolni, s mindazt
mi gyors halálnak kitéve kesergősen menteni kell. Vérem
elönti hát sebem. Veszett örvényei gátat szakítanak, belsőm
egyetlen forgatag. Egyszerre megkönnyebbülést érzek,
gyengülni tudom nem lehet, így erősödni készen kitárom
karom, máglyává válok, tüzem elönt, lángjaim zavartan csapnak
a magasba. Emlékeznek. Engedik a múltnak szavát, mint nedves
rőzsét füsttel nehezen tüzre fakadni. Érzik egykori szép
létük, a rajongáshoz hasonló magányt. Egy embert látnak,
kinek léptei az imént még csak az egyik utat érinték, s
felismerésből most kettőn létezik, kinek lábai alatt zölddé
vált a homok s újra kihalt mögötte, de könnyei helyén
gyöngéd-láthatatlan virágok szakadtak, a szerelem és fájdalom
kis lelkei, büszkén dacolva mindennel, elpusztíthatatlanul.
Emberi lángok, hordjátok máglyám hamvát a magsba, fel a
másik útra, hogy boldog lassúságban s fényben cikázva útról
útra, ezáltal hosszabbítva múltam, jövőmben ne úgy lássam
végem, mint egyéb lények, kik mint homokszem, ember, meg
párban készen a végzettel megbékélve vonúlnak a
végeláthatatlan lenti úton, melynek vége a cél, de csak
fejüket hátravetve szemlélhetik majd a bajt, mit rettegve
féltek, s mikor elillana belőlük a lélek észre nem vevék, lám
létük immár a túloldalon hevenyészget.
De visszafelé engem sem hajt a végzet, s bár létem
kiélem, mint lelket cserélt fény menésem remegve féken,
utolsó villanásom mégis megérem. Én is túloldalt vagyok, én
mint egyéb és többi mind bennem, egy, a zöld csillag ragyog
fel nekem, hisz léte belőlem éghet. Egek, hát ez a vég, s
mikor lesz a kezdet?

Veröffentlicht am von Stefan

Identität

Weihnachten steht vor der Tür. Ich schaue durch das Fenster auf die Straße, alles ist grau, Nieselregen kitzelt die Schirme der Passanten. Das schöne Winterwetter hat wohl ein schlechtes Gewissen bekommen und schmollt in einer der südlichen Ecken des Landes. Meine Gefühle sind in Watte gepackt, sind konturlos. Ich denke an meine Kindheit, an den Weihnachtsbaum, an mein kleines Zimmer, in dem jetzt ein Reisebüro sein trauriges Dasein fristet. Ich denke an die Sehnsucht nach Besinnung, nach Ruhe und Geborgenheit. An das Wort, die Stimme, die durch die Rituale zu mir spricht. Und dann sagt mir mein Gefühl, ich wage es kaum auszusprechen, … die Menschen in Deutschland verstecken ihre christliche Zugehörigkeit unter einer Schüchternheit, als ob sie sich ihrer Wurzeln schämten.

Ich sage es ganz leise und voller Demut…

Mitgefühl ist das übergeordnete göttliche Prinzip, das unabhängig ist von der Bezeichnung der umrahmenden religiösen Struktur. Wenn es von mir erwartet wird, dass ich im Namen der Toleranz und Rücksicht auf meine „primären christlichen Merkmale“ verzichte, dann … dann tue ich es, weil ich sie nicht provokativ ausleben, sondern in ihrem Sinne leben und geben will, was meine Überzeugung zu bieten hat, Liebe allen gegenüber. Dennoch, ich finde es traurig und fad, wenn Weihnachten, was schon längst geschehen, nicht nur zur Kommerzorgie verkommt, sondern sein spiritueller Unterbau zusätzlich unter fehlendem Selbstbewusstsein leidet. Lasst die Kinder singen, lasst sie in den Schulen das Fest feiern! Durch Rückzug wird kein Verständnis füreinander entwickelt. Vertraut auf die Kraft der Liebe!

Veröffentlicht am von Stefan

Existenzfrage

„Du schreibst in letzter Zeit viel über Gott. Glaubst Du, dass es ihn gibt?“. Diese Frage wurde mir gestern gestellt. Ich erwiderte nur knapp: „Die Frage passt nicht.“

Ich wollte nicht arrogant klingen, tatsächlich ist das meine Überzeugung. Der Begriff Existenz ist mit Gott nicht vereinbar. Unsere geistigen Möglichkeiten, unser „Wortschatz“ reichen nicht aus, um ein … mir fehlt das Wort, ein was? zu definieren oder zu hinterfragen, das ist und zugleich nicht ist. Einem Seinszustand, auch als Zielgebilde des Glaubens, kann man Gott nicht zuordnen. Alles, was ist, ist nur eine Projektion auf Erfassbares.

Also, gibt es Gott? Nun, quantenmechanisch betrachtet, erst wenn wir an ihn glauben, tritt er in Erscheinung, denn mit dem Glauben „beobachten“, „sehen“ wir ihn. Doch auch, wenn wir nicht an ihn glauben, ist er und ist er nicht in einem „Woanders“, wo nur er sein Flüstern hört.

Und woran glaube ich? An sein Flüstern.