éjcsend ölében lepleink egymásra vetve oázisunk velünk fedve kezem nyugszik testeden feléd hajtom fejem homlokom a tiéden nyelem leheleted selymes ölelése ringatja lelkem templom harangja csendül s te összerezzensz átölellek gyöngéden símogatom fejed minden rendben súgom a lidércet elkergettem egymáshoz símulva lelkünk hancúrozik álomország fényében boldogságunk árny nélkül ragyog itt vagyok veled s te minduntalan lélegzed belém az eget
Áldást fogad az élet az Úr fényében
Csukott szemmel állok s nézem,
Mi lélek s mi lényegtelen létem.
S hallgatom a csendet
E léleklankadt fényben,
Tűnődve,
Mily átkozott áldás
S áldott átok
A szeretet.
Metamorfózis
Naponta születek s rugaszkodom az életnek.
Naponta bontom lelkem s hullok szét rémülten.
Naponta állok fel s zuhanok a mélybe féktelen.
De a napok száma véges, a léthatár,
Az átléphetetlen szél, a báb a vég,
S csak az újjászületés az igaz cél.
Félholtan hál a cseppfolyóssá vált lélek,
A fényremény álmában tűnődve lebeg,
S feledi a helyt, hol vakít a sötétség.
Életem lelkem árnyéka testemen …
De ívfényként gyulladok, pólusaim égnek!
Tárom sziporkaszárnyam! Lobbanok, lebbenek!
S hitem reménye súgja csendesen,
Hogy most egy világra érkezem,
Hol nem bántanak, kik nem értenek.
Faktum
Isten a semmiből teremt, az ember kudarcból.
Der Künstler – A művész
Auch wenn
Er die Welt mit tausend Augen sähe,
Das Dunkel mit Licht durchstieße,
Wäre er nichts als Staub,
Fortgetragen und vergessen im Wind.
Doch stellt er sich seinem Schatten,
Leuchtet sein Schmerz von innen,
Seine Seele zerreißt sein Selbst
Und im Bann der Schöpfung
Entrinnt er seinem falschen Ich,
Der Einsamkeit.
Ha
Ezer szemmel is látná e világot
S fénnyel nyársalná föl a sötétséget,
Mégsem lenne egyéb,
Mint porfeledés a szélben.
De árnyéka ellen rugaszkodva
Fájdalma ragyogva tör a színre,
Lelke repeszti burkát
S a teremtés mámorában
Lerázza konok énjét,
A magányt.