Valamikor 1988/89-ben egy kaszárnyában
Álmodtam egy álmot. Neked álmodtam.
Különös jelenés tűnt fel szemeim előtt.
A valóságnak vagy talán az igazságnak egyik megnyílvánulása.
Éreztem, nem alszom, de tudtam, most szabadjára kell engednem
elmém madarát, hogy szállta határtalan egekbe röpítse.
Boldogan kiszabadúlva kalitkájából sebes suhanással elhagyott,
féltő börtönéből kirepült. Magasra szállt, oly magasra,
hogy csak égi rajzainak dalát pillanthattam, távolról felém kűldve.
A mennyei minták sokasága öntött el, feldúlt, mert csak megjegyezni,
de nem érteni voltam képes őket. Követségükből éreztem nekem
szólnak, de mérhetetlen őszinteségük önzetlenségre
kényszerít, arra, hogy szerelmes lelkem védett titkát kiszolgáltassam.
A varázsban, melyben fekve gyönyörködtem, hirtelen egy
sivatagi tájon találtam magam. Végeláthatatlan bénultságban
hullámzó homoktenger öntötte el szemeim. Magamnak bátorságot
gyűjtve körülnéztem és csodálkozva láttam, egy úton állok,
egy kövekkel szegélyezett, de ugyancsak homokkal borítottan.
Nyílegyenesen hajlott a látóhatár derekára mindkét irányban.
Az ég szintén homokszínűen aranylott fölöttem, rajta ez út
tükörképével. Mint lencse szélei összeérintik egymással a
görbűlt felületeket, úgy ért össze a két út a végtelenben.
Nem tudam hogy kerűltem ide s meglepve vettem észre, hogy
alkatom nem is emberi. Tudatom előtt teremtödtem, mint minden
e világon, nem tudhattam hát honnan jövök, ám egy úton
voltam, biztonságban, irányban mozogva, haladva. Egy
homokszem voltam, egy a milliomok közül, formátlan formával
elvegyűlve a többiek között.
Sodródtam az úton, magával ragadott az ár, az örök
mozgás. Alattam utamon fölöttem láttam magam ütődve
többiekhez, surlódva s hevűlve, egyre forróbban, rohanásban
száguldva, őrűlten vetődve, görögve, mígnem izzásom
elviselhetetlenné vált. Levegő után kaptam, életem után. S
tán mintha világra jöttem volna, de úgy is volt, emberré
lettem. Tünemények tűntek fel előttem.
Szerelemgubók gurúltak az úton, egymást emberek
átkarolva, ölelve, szorítva. Gördülésükbe olykor ám ék
roppant, kinyújtották kezüket egymás ellen, el egymástól,
bukdácsoltak, végül elváltak egymástól, s felállva lehajtott
fővel bandukoltak, saját árnyékukat lepelként magukra borítva.
Ekkor vettem észre fejem felett játszó, szomorúan
vakító csillagok reptét. Tünemények, varázslatos fények,
izzástok nem bírván, homokszemből egyből ragyogássá lettetek.
Vágyatok a légre a léttől megkímélt bennetek, s e matéria
első vétele se fájhatott nektek, mert gyorsabbak voltatok s
emberré nem lettetek, de olyanná, mit ember irígyel s fél, ám
megragadni kíván. Testetek érzem ragyog, boldogít s
megrendít. Nem bírom legyűrni a kényszert, így elszántan s
merészen ám kezemmel reszketve megragadok egyet, épp mely
legközelebb tűnik körülöttem s mintha kínálná magát akad
markom bilincsébe. De ekkor remegő taszítást érzek s
tenyereim boltíve gyengűlve hasad, erőm elhagy, felszakad
újjaim börtöne. A fény mint sóhaj kilibben, utat vág lelkemen
át, sajgó s lüktető sebet, mely valóban tenyeremből lelkembe
vezet, hol a felvert porból szózat keletkezik. Értem e
szavakat s fájnak nekem. A felkavart iszap vérrel keveredik,
befeketíti azt, s mocskos nyálka e helyben visszamarad. Ám a
vér útján lüktetve továbbhalad, rekedni nincs ideje, neki
tombolni, zúzni, ölni s rombolni nem múltat ápolni, s mindazt
mi gyors halálnak kitéve kesergősen menteni kell. Vérem
elönti hát sebem. Veszett örvényei gátat szakítanak, belsőm
egyetlen forgatag. Egyszerre megkönnyebbülést érzek,
gyengülni tudom nem lehet, így erősödni készen kitárom
karom, máglyává válok, tüzem elönt, lángjaim zavartan csapnak
a magasba. Emlékeznek. Engedik a múltnak szavát, mint nedves
rőzsét füsttel nehezen tüzre fakadni. Érzik egykori szép
létük, a rajongáshoz hasonló magányt. Egy embert látnak,
kinek léptei az imént még csak az egyik utat érinték, s
felismerésből most kettőn létezik, kinek lábai alatt zölddé
vált a homok s újra kihalt mögötte, de könnyei helyén
gyöngéd-láthatatlan virágok szakadtak, a szerelem és fájdalom
kis lelkei, büszkén dacolva mindennel, elpusztíthatatlanul.
Emberi lángok, hordjátok máglyám hamvát a magsba, fel a
másik útra, hogy boldog lassúságban s fényben cikázva útról
útra, ezáltal hosszabbítva múltam, jövőmben ne úgy lássam
végem, mint egyéb lények, kik mint homokszem, ember, meg
párban készen a végzettel megbékélve vonúlnak a
végeláthatatlan lenti úton, melynek vége a cél, de csak
fejüket hátravetve szemlélhetik majd a bajt, mit rettegve
féltek, s mikor elillana belőlük a lélek észre nem vevék, lám
létük immár a túloldalon hevenyészget.
De visszafelé engem sem hajt a végzet, s bár létem
kiélem, mint lelket cserélt fény menésem remegve féken,
utolsó villanásom mégis megérem. Én is túloldalt vagyok, én
mint egyéb és többi mind bennem, egy, a zöld csillag ragyog
fel nekem, hisz léte belőlem éghet. Egek, hát ez a vég, s
mikor lesz a kezdet?