Embertársam az ég boltíve alatt
Mondd el nékem, mi egy gondolat!
Honnan jön és hová illan vágta hevén,
vagy csak balgán lapul elmém szegén?
Tán egy pihetompa, döbbentlomha,
halványtarka kény?
Vagy mégis szűz szenvedély,
egy árnyaszegett sziporka fény?
Kísér-e rekkenésig s erővel tölt,
Vagy lankánlassan végül romba dönt?
S ismerem-e őt, mint önmagam,
Vagy mégis idegen minduntalan?
Az idegen
vak világban járva,
élete a múlt délibábja,
idő múlása lomha lépte
helyben bugdácsoló vágta,
bánatbogáncsok tépik,
a jelen lánca rántja,
s a jövő ege súgja,
ne nézz hátra!
Boldogsák könnye …
… angyalok szárnyán a harmat, mely szemünkből fakad.
Boldogság
éjcsend ölében lepleink egymásra vetve oázisunk velünk fedve kezem nyugszik testeden feléd hajtom fejem homlokom a tiéden nyelem leheleted selymes ölelése ringatja lelkem templom harangja csendül s te összerezzensz átölellek gyöngéden símogatom fejed minden rendben súgom a lidércet elkergettem egymáshoz símulva lelkünk hancúrozik álomország fényében boldogságunk árny nélkül ragyog itt vagyok veled s te minduntalan lélegzed belém az eget
Metamorfózis
Naponta születek s rugaszkodom az életnek.
Naponta bontom lelkem s hullok szét rémülten.
Naponta állok fel s zuhanok a mélybe féktelen.
De a napok száma véges, a léthatár,
Az átléphetetlen szél, a báb a vég,
S csak az újjászületés az igaz cél.
Félholtan hál a cseppfolyóssá vált lélek,
A fényremény álmában tűnődve lebeg,
S feledi a helyt, hol vakít a sötétség.
Életem lelkem árnyéka testemen …
De ívfényként gyulladok, pólusaim égnek!
Tárom sziporkaszárnyam! Lobbanok, lebbenek!
S hitem reménye súgja csendesen,
Hogy most egy világra érkezem,
Hol nem bántanak, kik nem értenek.