Embertársam az ég boltíve alatt
Mondd el nékem, mi egy gondolat!
Honnan jön és hová illan vágta hevén,
vagy csak balgán lapul elmém szegén?
Tán egy pihetompa, döbbentlomha,
halványtarka kény?
Vagy mégis szűz szenvedély,
egy árnyaszegett sziporka fény?
Kísér-e rekkenésig s erővel tölt,
Vagy lankánlassan végül romba dönt?
S ismerem-e őt, mint önmagam,
Vagy mégis idegen minduntalan?
Csak egy dal
Ha tudnám,
a láthatárt arrébb tolnám,
s a szivárványt fölé vonnám.
Ha tudnám,
az időt vezényelném,
s életem szelét hátra vetném.
Ha tudnám,
csak téged keresnélek,
s kezed az enyémbe tenném.
De mindezt nem tudom,
ezért az angyalokat kérem,
heges szívem írral fedjék,
írral fedjék.
Az idegen
vak világban járva,
élete a múlt délibábja,
idő múlása lomha lépte
helyben bugdácsoló vágta,
bánatbogáncsok tépik,
a jelen lánca rántja,
s a jövő ege súgja,
ne nézz hátra!
A vándor
Amint a világ szélére értem, csalódottan néztem, hogy itt a vége s nincs tovább. Töprengve álltam, kerestem a választ, hisz a végtelenből jöttem, s innen hogy jutok haza?
Ajkarany
Higgy nekem, lehelem.
Mégse, miért is?
De, mondd csak, mert így szebb, sóhajtod.
Higgy nekem, ismétlem.