Látómező

Ha nem lenne
a magány egy érzés,
hanem egy szikla,
s az emlékezet
egy pipacsszegte rét,
s a világ közepe állna
illatzó hegyként,
hol törpék, óriások s
minden egyéb lény
ropná velem a könnyek táncát,
a boldogságét és az örömét,
lehúnyt szemmel forognék én
tárt karokkal árnyaim körül,
s fogadnám ott, ami reám vár
a múltban s jövőben egyaránt.