Anima – Édesapám fotókiállítása 2022 tavaszán Nagyváradon

„Fiam – szólt hozzám Édesapám – írd le néhány szóban, mit éreztél, mi hajtott, mikor soraid születtek, hogy érintették meg képeim lelked.“
… Néhány szóban? Sikoltottam némán, s kapkodtam a levegőt gondolataim szappanbuborékai közt pislákolva. Van-e erre szó? Elég-e kevés vagy akár több is, hisz érzést szóba fűzni gyötrően önző és hiábavaló törekvés? Hány költő bukott már ebbe bele! Hát pont én, gyarló rugaszkodó járjak sikerrel s markoljam meg a szellőt, mely arcomat simogatja, öntsem tollal papírra, mi gyorsabban elillan, mint a tinta? De megkísérlem, hisz e kérés arra ösztönöz, mit legszívesebben teszek, gondolkodni mindazon, mi lehetetlen.

Mi is az ember s honnan jön?
Ki az „én“, mely e világra születik?
Mi hív ide s mi a valós ige?
A hit, a szó, mi szózatra való?
A föld, a haza, a nemzet, tán a vér?
Mi az első emlék, az, hogy mi a dér?
Vagy a napsütés? S mik a fagyos szelek?
Mi a vigasz, Édesanyám szeme?
Vagy a hold, amint bölcsőm fölött lebeg?

Lám megint csak rímekben kérdezgetek.
Kérdésekkel kérdésekre nyerek időt,
Mert válaszom még nem lelem.

Tehát hány szemmel is nézünk e világra?
Hány lélekkel borítjuk be e tájat?
Hány életet élünk egy élet során,
Keresvén a rendíthetetlen támaszt?
Gyermekit s felnőttet,
Boldogat és kétkedőt,
Szeretőt és szenvedőt!
S lám össz énünk csak vakon törtet,
Kísérli önmagát túlszárnyalni.
De a lesújtó felismerése csak egy,
Az elkerülhetetlen változás az örök.

De igaz-e, amit mondok?
Nincsen-e mégis múlhatatlan?
Ó, hiszem, hogy van!
A kötödés az, ő ad erőt s hajt,
Hogy nőhessünk magunk fölé!
A gyökér az, mi magasba emeli
A fa s úgyszintén a királyi koronát!
Mily áldás, hogy e földön lehetünk,
Hol első lég emléke, mi tüdőnket éri,
Mikor világra jövünk, örök!
Az első lég íze, mit hazatérve újra szívunk,
Még aggastyánként is békességgel tölti lelkünk.
Megnyugvást ad, hoz üde álmot, átölel és hordoz.

Hát ezt érzem én, Édesapám, hálát és meghitt biztonságot. Itt nőttem fel, s így nőttem fel, e levegőt szívtam, s képeid varázsa burkolta összes falam. S most érett léttel végre szavakkal festhetem le, mi kimondhatatlant, hogy a haza, bár mulandó mint hely és eszmény, de a köldökzsinór feléje mint emlék soha el nem szakad. És az örök változás jegyében bárhol is újulok meg nap mint nap, egész erőm arra szánom, hogy nyitott legyek az újra, tudván, hogy magasba nyúlva a jövő fénye felé gyökerem múltam nedűjével büszkén táplálja lelkem törzsét, hisz Édesanyámtól szülőföldemen lélegezni és Tőled mindenben a fényt látni tanultam.

A művész

Ha
Ezer szemmel is látná e világot
S fénnyel nyársalná föl a sötétséget,
Mégsem lenne egyéb,
Mint porfeledés a szélben.
De árnyéka ellen rugaszkodva
Fájdalma ragyogva tör a színre,
Lelke repeszti burkát
S a teremtés mámorában
Lerázza konok énjét,
A magányt.

A múlt

Ha életem nem egyéb,
mint az ég véletlen sóhaja,
tévelygő lelkem néma óhaja.
S ha nem más,
mint sötétség bús béklyója,
falánk szellemem vívódása,
vagy csak idő rágta
hamvadt gondolat,
Anyám földje mégsem
bágyadt tízparancsolat!
Hegyek csúcsa, völgyek mélye
nem feledt vágyak hasonmása!
Erdő, patak, hűvös szelek,
tiszta légnek sziporkája,
Öreg csontom vigadása!
Sorsom örök lábjegyzete,
Hogy ne szeresselek,
valós életem, földi édenem?
Hitem nem hagy egyedül e létben,
Halld meg szavam én Istenem!

A fohász

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
Fogadd fohászom
Szenteltessék meg a Te neved!
Áldd meg életem
Jöjjön el a Te országod!
E földi lét porában
Legyen meg a Te akaratod!
Enyhíts kínomon
Mint a mennyben, úgy a földön is!
Burkolj hited erejébe
A mi mindennapi kenyerünket
Tápláld lelkem szavaiddal
add meg nékünk ma!
Itasd testem fényeddel
És bocsásd meg a mi vétkeinket!
És bocsásd meg vétkeimet
Mint mi is megbocsátunk azoknak
Mint én is megbocsátok
akik ellenünk vétkeztek!
magamnak
És ne vígy minket kísértetbe!
És vezess utadon
De szabadíts meg minket a gonosztól.
Sajgó lelkem vedd gyámságba
Mert tiéd az ország
Ragadj kézen
és a hatalom
Álljál mellém
és a dicsőség,
Ölelj magadba
mind örökké.
Örök vértedbe
Ámen!
Szerelmetes Atyám!

A jelen

Gondolataim vad vágtában űzik egymást a feledés szirtje felé. Utánuk kapok, foszlányait békétlen elmém peremén kóbor szellők oszlatják. Vattacukorba csomagolt emlékek s kátránypiszkos jövőképek. Mind latyakos, ragadós, ritkán ragyogó. Egy villanás! Szívverésem fölkiált s elfajzott kedéllyel trillázza, hogy élek még. Egy jelenés! Két tompa dörej közti szünet az ütemesen visszatérő feltámadás előtti béke csendje. Felcseng benne, mit feledni nem lehet, e lüktetések közé zárt drága emlék, a szeretet. A valós életelixír, az egyetlen lég. És maga a vérdobbanás, a szenvedély! Nem sóvárgás vagy vágy, hanem a boldogság magasztos, merész idézete, a szokványos kihívó elseprése, áldozati adomány a mának, ötvöződés az örök térrel, pillanatnyi vetekedés a mindenható léttel. A szenvedély, mely megsegít és odaadásra szólít, fejemet a boldogság ölébe hajtja, térdre borít, rabul ejt és az örökkévalóságra tanít. A jövő egy emlék, a múlt egy vágyálom, az idő futta csupán látomás, fakó szépség, az élet egy illó vallomás. Hát dalolj szívem zengő hangon, repeszd porrá cudar maszkom!

A jövő

Emberi lángok, mesés tünemények, hordjátok hamvam a magsba, fel az égi útra, hogy boldog lassúságban s fényben hosszabbítva múltam, jövőmben ne úgy lássam végem, mint egyéb lény, ki, mint homokszem, ember, meg párban készen a végzettel megbékélve vonúl a végeláthatatlan lenti úton, melynek vége a cél, s csak fejét hátravetve szemléli majd a bajt, mit rettegve fél, s mikor elillan belőle a lélek, észre nem véve, lám léte immár a túloldalon hevenyészhet. De visszafelé engem sem hajt a végzet. S bár létem kiélem, mint lelket cserélt fény mentem remegve féken utolsó villanásom mégis megérem. Én is túloldalt vagyok, én mint egy s mind egyéb bennem, egy csillag ragyog fel nékem. Léte belőlem éghet! Egek, hát ez a vég, s mikor lesz a kezdet?

A hit

A fényár mint sóhaj ellibben, utat vág lelkemen át, sajgó, dübörgő sebet. Felvert porból szózat fakad s a felkavart iszap vérrel kevereg. Helyében mocskos nyálka marad, ám a vér útján lüktetve továbbszalad. Rekedni nincs ideje, neki tombolni, zúzni, rombolni, nem múltat ápolni, nem mindazt, mi gyors múlásnak áldozva, kesergősen menteni kell! Vérem elönti hát sebem, veszett örvényei gátat szakítanak, belsőm egyetlen forgatag! Ám egyszerre megváltást érzek, gyengülni, tudom, nem szabad, így erőre készen kitárom karom, máglyává válok, tüzem elönt, csápjai nyaldossák az eget. Emlékeznek, a szent szó, mint nedves rőzse lassan lángra kap. Érzik egykori tündöklő létük. Múlt, jelen, jövő, a válasz ő! Az ember, a fiú, kinek léptei egykoron csak e föld utjait érinték, de irgalomból immár az égben halad. Kinek lába alatt zölddé válik a homok s könnyei helyén gyöngéd-láthatatlan virágok fakadnak, a szerelem és fájdalom kis lelkei, büszkén dacolva mindennel. Elpusztíthatatlanul!

Epilógus

Itt vagyok hát, én vén bolond,
az utolsó szín peremén,
e záró fény nem egyéb,
mint elmefoglaló remény!
Életem fonalán lám
ezer koldusként nyújtottam kalapom
gyűjtve belé bánatgyönygyök tömkelegét.
Bölcs emberek álltak elém s kérdeztek,
tudom-e, hány angyal fér el egy tű hegyén?
S büszke anyák intettek meg:
„Óh, jaj, ne ítélj jó apád felett“,
és én ezer botra támaszkodva
kémleltem az eget,
kerestem az igazságot,
míg a valóság rígatta meg lelkemet.
Vallottam én hitet és kudarcot is eleget.
Küzdöttem és bízva bíztam,
de egyetlen hű kísérőm volt csak
és mindörökké, a szeretet.