Csukott szemmel állok s nézem,
Mi lélek s mi lényegtelen létem.
S hallgatom a csendet
E léleklankadt fényben,
Tűnődve,
Mily átkozott áldás
S áldott átok a szeretet.

Lám, csüggedsz ember!
Hited remeg, bú borítja szívedet.
Vagy méla lepel alatt zsibbad tán lelked,
és izzó könnyeidet nyeled, míg
eszmédet kétségek bilincse fojtja,
Ül-e apostolok körében oly magadfajta?
Vagy szégyensúlytva bújod pillantásuk?
S a tükörben kit látsz,
engem vagy magad?
Ember halld meg szavam!
A tükörben csak vetületed fonnyad,
a valós éned én vagyok,
hisz belölem fakadsz!
Lény, ki még ébredni nem készen,
csak léted csipás szemmel lesed.
Eszmélj rá végre, a tükör te vagy,
hisz teremtettelek,
hogy szemeddel láthassam önmagam!
Hát becsüld meg léted!
Mily ajándék kell-e még néked,
te hiú balga lélek, mint szeretetem?
Tán az, hogy te is szeresd magad!

Túlcsorduló szíve szakassza torkát,
s lehajtott fővel áldást fogad az ember
az Úr fényében.