Ha a magány
nem lenne egy érzés,
hanem egy szikla,
s az emlékezet
egy pipacsszegte rét,
s a világ közepe állna
illatozó hegyként,
hol törpék, óriások s
minden egyéb lény
ropná velem a könnyek táncát,
a boldogságét és az örömét,
lehúnyt szemmel forognék én
tárt karokkal árnyaim körül,
s fogadnám ott, mi reám vár
a múltban s jövőben egyaránt.
Ezek nem az én szavaim,
… hanem a tiédek,
egy dal,
egy fájdalom,
egy ének.
Emlékezz arra,
mit sosem tudtál,
de nem feledtél,
egy időre sem tettél!
Hát mi egy gondolat?
Egy átmeneti sík,
ahogy mondod,
előjáték az érzéstől
a test felé
egy sugallat …
Csak egy dal
Ha tudnám,
a láthatárt arrébb tolnám,
s a szivárványt fölé vonnám.
Ha tudnám,
az időt vezényelném,
s életem szelét hátra vetném.
Ha tudnám,
csak téged keresnélek,
s kezed az enyémbe tenném.
De mindezt nem tudom,
ezért az angyalokat kérem,
heges szívem írral fedjék,
írral fedjék.
Ajkarany
Higgy nekem, lehelem.
Mégse, miért is?
De, mondd csak, mert így szebb, sóhajtod.
Higgy nekem, ismétlem.
Manna
Van, aki rí, mert nem értik,
S van, ki fél, ha megértik.
Van, aki mondja, hogy szeret,
S van, kinek terhes a szeretet.
Van, aki ölel, de kapaszkodik,
S van, ki ölben ragaszkodik.
És kérditek, mi van velem?
Én éhen halok, ha nem szerethetek.